Home

Európa mély válságba süllyedt, politikusaink mégis ragaszkodnak az immáron megbukott neoliberális szemlélethez. Valójában a válságból kivezető egyetlen út egy egész Európára érvényes szolidaritáson alapuló társadalompolitika kialakítása lenne.

Brüsszel: Európa szíve

A következő sorokat Brüsszelből, “Európa fővárosából” írom. A válság, csakúgy mint más európai országokat, városokat, Brüsszelt sem kíméli. A brüsszeli valóság nem különbözik Európa többi részétől. Háromból egy brüsszeli lakos szegénységben él. A munkanélküliség 20% fölé emelkedett, sőt néhány kerületben az 50%-ot is eléri a fiatalok körében. Az iskolából kimaradók száma eléri a 25%-ot, a lakhatással járó költségek és az egészségügyi ellátás egyre inkább megfizetethetetlenné válik sokak számára. Európa szíve tehát gyenge és beteg.

Riasztó számadatok

Európa az elmúlt száz év legkomolyabb válságát éli. A pénzügyi piacok válsága átfogó gazdasági és társadalmi válsággá terebélyesedett. 2013-ban egy globális élelmezési válság várható, és az energiaválság szintén az ajtón kopogtat. Mindezek tetejébe még a klímaválság is a nyakunkon van, a Sandy hurrikán által okozott milliárdos nagyságrendű károk már ennek előjelei a természet részéről. Akár tagadjuk a tényt, akár nem, planétánk már nem képes tovább elviselni életstílusunkat.

A számok magukért beszélnek. Attól az időszaktól kezdve, amióta a javak elosztását hivatalosan mérik jelenleg tapasztaljuk a legnagyobb jövedelem egyenlőtlenségeket. Az Eurostat legfrissebb adatai szerint csak az Eurózónában 18 millió munkanélküli van. Ez 1995 óta a legmagasabb szám. Katasztrofális a munkanélküliség a Dél-Európai országokban. A szegénység fokozódik. Az európaiak csaknem 25%-a valószínűsíthető, hogy az egész életét szegénységben tölti.

Európaszerte minden egyes nap munkahelyek ezrei szűnnek meg. Ezek az emberek lecsúsznak a középosztályból vagy munkásosztályból a létbizonytalanságba. Nem tudják befizetni a számláikat. Az adósság miatt lefoglalt ingatlanok száma sokkolóan magas.

Nemcsak a kétkezi munkásokat sújtja azonban a helyzet. A középosztály egyre zsugorodik, és ha minden így folytatódik eltűnésre van itélve. Társadalmunk egyre inkább kétpólusúvá kezd válni, élesen elkülönül egy csekélyszámú ultragazdag elitréteg és egy gigantikus méretű szegény alsó réteg.

De nézzünk egy konkrét példát, a modellt, amelyet a politikusok Európa-szerte nem szűnnek meg magasztalni: Németország esetét. A németek mindezek ellenére egyre gazdagabbak, de ez főként a társadalom elitrétegére vonatkozik, ami tehát növekszik az az ő már így is figyelemreméltó nagyságú vagyonuk. A leggazdagabb 10% birtokolja Németország teljes vagyonának több mint 50%-át, míg a legszegényebb 50%-nak a javak 1%-án kell osztozniuk.

A számok mögött rejlő emberi tényező

Ezek mögött a számadatok mögött emberek, emberi sorsok rejlenek. A válság a legkeménybben a társadalom leggyengébb szegmensét sújtja. Vessünk egy pillantást a szegények, hajléktalanok, idősek, fiatalok, és bevándorlók helyzetére főként azokban az országokban, melyek a leginkább érintettek jelenleg: ezek jövőképe egy zsákutcához hasonlítható, és abból is a rövidebb fajtához.

Egy kis elitcsoport mértéktelen nyereségvágya, mohósága okozta a válságot, akik felelőtlenül űztek szerencsejátékot mások pénzével nem riadva vissza az illegális bűncselekményektől, eszközöktől sem. Ezek a részvényesek, intézményi befektetők, a bankok, fedezeti alapok, és ezek top menedzserei közül kerültek ki. Ők felelősek a jelenleg kialakult humanitárius katasztrófáért. De ne felejtsük el, hogy minderre a neoliberális nemzetközi intézmények és helyi politikusok segítségével került sor minden országban, így ezek szintén komoly felelősséggel tartoznak a kialakult helyzetért. Mindezek ellenére egyikük sem lett felelősségre vonva azért, amit tettek, és a helyzetért, amelyet okoztak.

Ellenkezőleg, a válságot a munkavállalókkal fizettetik meg. Egyedül Belgiumban havonta ezren veszítik el az állásukat átlagosan, olyan kiemelkedő csúcsértékekkel mint a   nemrégiben bezárt Ford Motor multinacionális vállalat megszűnése, melynek következtében közvetve és közvetlenül együtt 10 000 ember került az utcára. Azok akik nem veszítették el az állásukat pedig állandó és egyre növekvő nyomás alá kerültek, hiszen egyre több munkát várnak el tőlük egyre kevesebb pénzért. A munkások és hivatalnokok fizetése Görögországban, Spanyolországban vagy éppen Portugáliában a túlélésre sem elegendő. Németországban milliónyi munkás dolgozik éhbérért. Olaszországban a hírhedt troika (IMF, EC, ECB) leplezetlen puccsot követett el, melynek keretében kinevezték saját különbejáratú Goldman Sachs tanácsadójukat a kormány élére. Az IMF aktuális fő helytartója Christine Lagarde most a belga munkaerő piac reformját követeli, amely szerinte nem elég neo-liberális. Ugyancsak érdekes következtetést vont le a munkanélküliségi adatokról, melyek szerinte alacsonyak.

‘Nincs más választásunk’ mantrázzák politikusaink, a top menedzserek valamint a válogatott megmondóemberek a mainstream médiában. A választás, vagy döntés amelyet meghoztak, pedig a következőkben foglalható össze: azok fogják megfizetni a válság árát, akik nem felelősek érte, azok viszont akik igen, tovább növelhetik hatalmukat, gazdagságukat és vagyonukat.

Eközben a munkavállalók mindenütt elvesztették jogaikat, értéktelen, helyettesíthető eszközzé degradálódtak. Csakúgy mint a vállalatoknak, nekik is versengeni kellene munkahelyen belül és világszerte a többi munkással egyaránt. Nem véletlen, hogy az Eu legfontosabb célja: a legversenyképesebb piaccá válni a világon, hiszen a verseny a neoliberális kapitalizmus egyik fő értéke.

A biztos munkahely már a múlté. Ez minden munkásra vonatkozik. Azokra is akik épp a karrierjük közepén vannak, vagy épp nyugdíjazás előtt. A társadalom-biztosítási rendszer, melyet a munkavállalók generációi által befizetett adóból hoztak létre és tartottak fenn, egyszerűen a szemünk előtt omlik össze, és kerül kiárusításra, míg mi tétlenül állunk és nézzük a folyamatot.

Sztrájk: egy köteleség

Mindezen adatok és tények figyelembevételével láthatjuk, hogy egy olyan társadalmi valóságot akarnak ránk kényszeríteni, mely nem kecsegtet sok jóval, ezért hát elérkezett a cselekvés ideje, amely nemcsak kívánatos, de egyben kötelességünk is, nemcsak saját magunk és generációnk, de gyerekeink és az ő gyerekeik érdekében is. A szakszervezetek igen fontos szerepet játszanak mind jelenleg mind a múltban. Most a szakszervezeteken a sor, hogy azt tegyék, amiért létrehozták őket: képviseljék a dolgozók érdekeit saját hazájukban és Európa szerte egyaránt, valamint az egész világon.

A kapitalista elit számára a legfontosabb érték a verseny. A szakszervezeteknek a szolidaritás a legfontosabb értéke, akármilyen a politikai színezete.

Itt az idő, hogy a szakszervezetek fellázadjanak és megmutassák-konkrét akcióval-, hogy a jelenleg zajló társadalmi pusztítás elfogadhatatlan. A munkások jogait, ugyanúgy, mint az emberi és demokratikus jogainkat, melyeket élvezünk ma, anno vérrel, verejtékkel, könnyekkel vívták ki. A szakszervezeteknek azok mellett kell állni akik évtízedeken át dolgoztak a nyugdíj alap hozzájárulást fizették, most pedig azt látják, hogy a meggondolatlan, szégyentelen spekuláció során hogy tűnik el életek munkája. Ezen munkások hozzájárulása adta az oroszlánrészét a társadalombiztosítási rendszerek létrejöttének és így most jogos igényük, hogy élvezzék munkájuk gyümölcsét. A szakszervezeteknek a fiatalok és gyerekeik érdekében is ki kellene állniuk, hiszen ez a generáció meg lett etetve a materializmus és konzumerizmus propagandájával a nagyvállalatok, média és politikusok által. Gyakorlatilag vakká téve őket a tényekre, melyek szerint lényegében nincs reményük bármiféle jövőbeni foglalkoztatásra, időskori nyugdíjra, vagy társadalmi mobilitásra.

Egy szociális és szolidáris Európaért

Globalizált világunk összekötötte a munkavállalókat világszerte egy közös harc érdek mentén, akár tetszik nekik, akár nem. Az együttműködés és szolidaritás földrajzi, politikai és kulturális határai, korlátai ellenére, nincs más alternatíva, mint az összefogás. A harc a társadalomellenes, neoliberális politika ellen, melyet helyi, európai és nemzetközi szinteken implementálnak csak akkor lehet sikeres, ha helyi, európai és nemzetközi szinten küzdünk ellene.

Ahogy a belga szocialista szakszervezet szlogenje röviden és találóan összegzi: “Együtt állunk ki”. A szakszervezetektől függ, hogy hajlandóak-e megtenni, amit az elmúlt időszakban nem tettek, valóban kiállni a munkavállalói érdekek mellett, szolidaritást és egységet mutatni november 14-n. Minden nap érezzük, tapasztaljuk a válság következményeit. Emeljük hát most fel a szavunk, és hallassuk hangunk, minden munkás egyesült hangját, az ellenállás hangját, egy szociális és szolidáris Európáért!

Bleri Lleshi politikai filozófus, aktivista

https://blerilleshi.wordpress.com

https://www.facebook.com/Bleri.Lleshi

Twitter @blerilleshi

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s